Kazinczy Ferenc épp` olyan szükségszerűen jelentkezik a magyar irodalomban, mint Petőfi. Amit Kazinczy a magyar nyelvben elkezdett, azt Petőfi fejezi be. Kazinczy megújította a formát, Petőfi forradalmat csinált a tartalmat illetően. A forma megújításáért szervezkedni, kritizálni, az egyre eredetibb alkotásokkal előrukkoló művészeket összefogni és vezetni kell a nyelv idálja felé. Ez szellemi diktátor szerep. Ez Kazinczy. A tartalom megújításáért meg kell ismerni a nép lelkét, a nyelv géniuszát. Ez szellemi forradalmár szerep. Ez Petőfi. És tegyük hozzá: aki forradalmat csinál a tartalmat illetően, az mindig újít a formán is.

A művészet szerepe most is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt, vagy mint ezer évvel ezelőtt: segít elviselni a bajokat. Az ember természetéhez szinte biológiailag kötődik a költészet, a zene, a festészet és a szobrászat. A művészet a veszteségeket mindig úgy tudja megjeleníteni, hogy abból újabb értékek keletkezhessenek. A mi magyar sorsunkban még sok olyan veszteség van, ami a költészetben megfogalmazásra vár, hogy tömören csak annyit mondhatok: vannak még megnyerhető veszteségeink.

Az Isten nem egyszerre teremtette a világot, hanem hat nap alatt. Mire int ez bennünket?
Elsősorban arra, hogy amit csinálunk, annak tervszerűnek kell lennie, azt fokozatosan, építkezve, megfontoltan kell végrehajtanunk. De leginkább arra tanít, hogy ne legyünk mohók, mert a világot csak lassan megismerve és küzdelem árán vehetjük birtokba.

Vajon mi végre kaptuk a teremtőtől a művészetet? Azt hiszem, elsősorban azért, hogy meghatározó része legyen életünknek, hogy felfrissítse a szürke és piszkos hétköznapokat, hogy varázserejével talpra állítsa az eltiport embert az emberben. Ha nagyon banális akarnék lenni, azt mondanám: azért, hogy boldogságunk legyen a boldogtalanságban. Belátom, ostobaság ezekről beszélni a mai világban, hiszen korunk vezérlő eszméje a jólét, a haszonelvűség, s úri parfüm hozzá a pénz ringyó-szaga. De azt leszögezhetjük: a művészet mindig gyógyír, mindig humánus, ám néha néma kegyelet helyett ordító kegyetlenség. Mert sokszor csak az észveszejtő kitárulkozás segít elviselni a tragédiák fájdalmát.

Vajon vannak-e még a mai magyar politikai életben, de egyáltalán a közéletben olyanok, akik bűntelenül és tisztán akarnának élni, akik meggondolják tetteik helyességét és következményeit, akik nem szeretnének részesévé válni az elhibázott rendszerváltás bűneinek és tévedéseinek?

Sok nyelvben ugyanaz a szótöve a halálnak, mint az álomnak és a szerelemnek. Mintha egymás testvérei lennének. A halál nyugodalom, melyből újra ébredünk, és csak az a szerelem igaz, amelyik halálos.

Sokan azt hiszik, a bátorság: vakmerőnek lenni a gonoszságban. Vakmerőnek lenni a jóságban! Ez az igazi bátorság. És vakmerőnek lenni a hűségben? Ez már több a bátorságnál is.