Életem vitorlása a tenger habzó hullámain hánykolódik, én pedig próbálom egyensúlyba hozni a hajót: az életemért küzdök.

A legnehezebb megtalálni a helyes irányt, hiszen legszívesebben az ismert ösvényen tennénk meg az utat, kibekkelnénk a szituációt, és nem csak erre vágyunk, de ezt is tesszük. A megúszásra hajtva meg is úszunk. Ideig-óráig. Aztán jön a lavina, és elsöpör mindent, ami az útjába kerül, mi pedig általában későn vesszük észre, hogy óriási a baj, hogy könnyen belehalhatunk.

Az élet mindig nagy tanítómester. Sokszor hisszük azt, hogy igazságtalanul állít akadályt vagy új kihívást elénk, pedig mindig a fejlődésünket szolgáló személyt vagy nehézséget gördíti az utunkba.

Nem hiszem, hogy őrültség őrizni a megszenvedett perceket, hiszen a velük való küzdelem tesz azzá, aki egyszer leszek. Alakítanak, miközben magjukat elszórva várják, hogy megfakadjanak, s kikelve gyönyörű növényként virítsanak. Mert egy napon tudom, én is újra virágozni fogok, és nem lesz az a sötétség, amely elnyomhatja a fényemet.

Nem hiszek a sorsszerű történésekben. A tettekben hiszek. Magamban hiszek. Abban, hogy ha valamit szeretnék elérni, azért küzdeni kell. Keményen. És ha küzdök, akkor annak lesz is eredménye. Lehet, hogy évek telnek el addig, de előbb-utóbb meglesz az eredménye.

Mennyi mindenre képes egy betegség! Mennyi mindent képes kihozni egy emberből! De miért kell ahhoz betegnek lennie, vagy beteggé tennie magát egy embernek, hogy az változtatásra kényszerítse? Miért kellenek ennyire súlyos élethelyzetek?