Nincs menekvés az életnek attól a tragédiájától, hogy születésünktől fogva valamennyien öregszünk.

A test hanyatlása lassanként kúszik előre, ahogy a növekvő inda. Egyik napról a másikra a változások észlelhetetlenek. Alkalmazkodunk hozzájuk. Azután történik valami, amiből megértjük, hogy a dolgok megváltoztak.

Alig szentelünk pillanatnyinál több figyelmet annak, hogy fogunk élni, mikor majd segítségre lesz szükségünk, míg aztán már túl késő ahhoz, hogy bármit tegyünk ebben az ügyben.

Az élőlények spontaneitást visznek az unalomba, társaságot a magányba, a tehetetlenség közepette pedig lehetőséget adnak arra, hogy gondját viseljük valaminek.

Az otthon az a hely, ahol az ember saját értékrendje uralkodik. Ahol magunk döntjük el, hogyan töltjük az időnket és mit kezdünk a tulajdonunkkal. Máshol nem így van.

Az ember hajlamot mutat arra, hogy biztonságát és túlélését feláldozza valami önmagán túlmutatóért, amilyen például a család, a haza vagy az igazság.

Ahogy öregszenek, az emberek egyre kevesebb személlyel érintkeznek, és sokkal inkább arra koncentrálnak, hogy a családjukkal és régi barátaikkal töltsék az időt. Inkább a létre összpontosítanak, mint a cselekvésre, és inkább a jelenre, mint a jövőre.

Fiatalon és egészségesen azt hisszük, örökké fogunk élni. Nem aggódunk amiatt, hogy elveszítjük valamely képességünket. Azt mondják nekünk, "tiéd a világ", "határ a csillagos ég", és így tovább. Hajlamosak vagyunk a jutalmazás elhalasztására - például arra, hogy éveket fektessünk képességek elsajátításába, vagy erőforrásokat egy fényesebb jövőbe.

Még ha a halandóság érzése átrendezi is a vágyainkat, azokat nem lehetetlen teljesíteni.

Semmi nem sikerül pontosan olyanra, amilyennek az alkotója szánja. Növekszik, mint egy gyerek, méghozzá nem mindig a kívánt irányba.

Életünk a minőségéből adódóan másoktól függ, és olyan erőknek és körülményeknek van kitéve, amelyekre nincs befolyásunk. A több szabadság jobbnak tűnik a kevesebbnél. De milyen mértékig? Az életünkkel járó szabadság mennyisége nem az élet értékének mérője. Ahogy a biztonság üres és önveszélyes életcél, végső soron az önállóság is az.

Akármilyen próbatételekkel és korlátozásokkal is szembesülünk, fenn akarjuk tartani a jogot - a szabadságot -, hogy mi írhassuk életünk könyvét. Ez az emberi lét tulajdonképpeni lényege.

Életünk során elképzelhetetlen nehézségekkel találkozhatunk. Érdeklődési köreink és vágyaink változhatnak. De bármi történik is, fenn akarjuk tartani a jogot, hogy személyiségünknek és értékrendünknek megfelelően alakíthassuk az életünket.

Szeretem követni a politikát. Olyan, mint egy szappanopera. Mindennap új részt adnak.

Amikor az ember tudatára ébred élete véges voltának, már nem kér sokat. Nem áhítozik újabb javakra, sem több hatalomra. Csak azt szeretné, ha megengednék neki, hogy amennyire lehetséges, továbbra is ő alakíthassa élete történetét.