Ahogy az emberek képességei gyengülnek, akár a kor, akár betegség hatására, életük jobbá tétele érdekében gyakran félre kell tennünk tisztán orvosi jellegű irányelveinket - ellenállva a késztetésnek, hogy mindent megpróbáljunk megjavítani és irányításunk alá vonni.
A hagyományos gyógyászat célja, hogy meghosszabbítsa az életet. Feláldozzuk az élet minőségét most - műtétekkel, kemoterápiával, intenzív kezeléssel -, hogy később esetleg nyerjünk némi időt. A hospice-ban részt vevő orvosok, ápolók, lelkészek és szociális munkások pedig abban segítik a halálos betegségben szenvedőket, hogy a lehető legteljesebb életet élhessék most rögtön.
A remény nem terv, mi mégis azzal tervezünk.
Ha nem tudjuk, pontosan mennyi időnk van még hátra - és jóval többet képzelünk, mint amennyi valójában hátra van -, arra sarkall az ösztön, hogy harcoljunk, hogy gyógyszerekkel az ereinkben, csővel a torkunkban vagy friss varratokkal a húsunkban haljunk meg. Azt, hogy így esetleg lerövidítjük vagy rosszabbá tesszük hátralévő időnket, mintha észre sem vennénk. Úgy képzeljük, várhatunk addig, amíg az orvosok azt mondják, hogy már nem tudnak mit tenni. Csakhogy nagyon ritkán fordul elő, hogy az orvosok nem tudnak tenni semmit.
Elméletben az embernek a tények elemzése alapján kellene döntést hoznia az életével kapcsolatban. A tények azonban bizonytalansággal vannak átlyuggatva.
Az orvos a szakértő, a beteg pedig a fogyasztó. Az orvos dolga, hogy naprakész tudással ás képzettséggel rendelkezzen. A betegé, hogy szolgáltassa a döntéseket.
Az életünk körülményeit nem mindig irányíthatjuk, de azt igen, hogy mihez kezdünk velük.
Az élet döntések szakadatlan sorozata. Amint meghoztunk egy döntést, már előttünk is a következő.
Vannak olyan esetek, amikor a bátor tett nem az, ha kitartunk, hanem az, ha meghátrálunk vagy éppen elmenekülünk.
Lehetünk bátrak a jövő teljes ismerete nélkül is. Sőt gyakran muszáj anélkül is bátornak lennünk.
A bátorság erő annak tudatában, hogy mi veszedelmes és mi biztonságos. A bölcsesség pedig a belátó erő.
Az öregedés és a betegség legalább kétfajta bátorságot tesz szükségessé. Az egyik az a bátorság, hogy szembenézzünk a halandóság tényével - hogy felderítsük, mi biztonságos és mi veszedelmes. Ez önmagában is épp elég nehéz. Minden okunk megvan, hogy visszariadjunk tőle. Ennél is félelmetesebb azonban a másik fajta bátorság: hogy a megtalált igazságnak megfelelően cselekedjünk.
Az ember élete végén nem úgy értékeli azt, mint az összes pillanatának átlagát - ami közel semmi volna, plusz egy kis alvás. Az ember az életét egy történetnek látja, melynek ívét a fontos pillanatok adják meg, azok, amelyekben történik valami.
Miért hagyja a futballszurkoló, hogy néhány elfuserált perc a meccs végén tönkretegye háromórányi örömét? Mert a futballmeccs egy történet. És egy történetnek fontos a vége.
A bátorság az az erő, amely ahhoz szükséges, hogy mindkét igazságot felismerjük. Van elég terünk, hogy cselekedjünk, alakítsuk a történetünket, bár az is igaz, hogy az idő múlásával ez a tér egyre szűkül.