Testének melege felolvasztja a belülről támasztó jégcsapokat, és olvadok, olvadok, olvadok, szempillám hevesen csapkod, míg egyszer csak elnehezül, és a szemem becsukódik, és hangtalan könnyek csorognak le az arcomon, és úgy döntök, hogy az egyetlen dolog, amibe bele akarok fagyni, az ölelő teste.

Az emberi képzelet gyakran szörnyű, ha magára marad.

Legszívesebben leülnék a padlóra és kisírnám magamból a torkomban rekedt óceánt.

Nem látom már azokat az álmokat, amelyek nyugalmat adtak, és nem tudom, hogyan szerezzem vissza őket. Nem tudom, hogyan találhatnám meg a fehér madarat. Nem tudom, hogy erre repül-e valaha. Csak azt tudom, ha behunyom a szememet, semmit sem látok, csak pusztulást.

Nem akartam ruhákat, új cipőt és drága holmikat. Nem akartam selyembe öltözni. Csak azt akartam, hogy kinyújthassam a kezemet és megérinthessek egy másik emberi lényt, de nemcsak a kezemmel, hanem a szívemmel is. Láttam a világot és azt, hogy nincs benne részvét, és láttam a durva, bántó megítélést és a hideg, elutasító tekinteteket.

A természet elemei háborúban állnak egymással, mert mi, emberek visszaéltünk a környezet biológiai rendszerével. Rosszul bántunk a légkörrel, rosszul bántunk az állatokkal. Rosszul bántunk embertársainkkal.

A Hold hűséges társ. Sosem hagy el. Mindig ott van, állhatatosan néz, ismer minket világos és sötét pillanatainkban is; örökké változik, ahogy mi is. Mindennap más változatában jelenik meg. Néha gyenge, néha sápadt, néha erős és nagyon fényes. A Hold megérti, mit jelent embernek lenni. Bizonytalanság. Egyedüllét. A tökéletlenség krátereivel tarkítottság.

Néha úgy gondolom, a bennem feszülő magányosság egyszer kirobban a bőrömön át, és néha nem vagyok benne biztos, hogy a hisztériás sírás, sikítás vagy nevetés bármit is megoldana. Néha olyan nagyon vágyom arra, hogy megérintsek valakit vagy megérintsenek, hogy érezzék, hogy szinte biztos vagyok abban, leesem valami szikláról egy alternatív univerzumban, ahol soha, senki nem fog megtalálni.

Mindig csodáltam az esőcseppeket. Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé. Ez olyan, mint amikor az ember kiüríti a zsebeit a földre, és nem igazán érdekli, hova esnek a tárgyak, mintha nem érdekelné, hogy az esőcseppek szétloccsannak, ha földet érnek, hogy ami a padlóra esik, széthullik, hogy az emberek átkozzák a napot, amikor a cseppek kopogni mernek az ajtóikon. Esőcsepp vagyok.

Az idő végtelen, az idő rajtunk kívül létező, nem fogyhat el, nem veszíthetjük el, nem állíthatjuk meg. Velünk vagy nélkülünk, az idő halad.

Remény. Olyan, mint egy csepp tiszta méz, tavasszal virágzó tulipánmező. Friss eső, suttogott ígéret, felhőtlen ég, a tökéletes írásjel a mondat végén.