Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije sem maradt?

Élet-halál kérdése, hogy mit eszünk. Az vagy, amit megeszel.

A jó minőségű élelmiszer nem más, mint olcsó egészségbiztosítás.

Ha hosszú távokat fut az ember, nem nehéz, sőt olykor szükséges is kikapcsolni az agyunkat.

A rendszeres futás önmagában is hálás dolog. A versenyszellemtől áthatott futót pedig még nagyobb megelégedéssel tölti el, amikor azt tapasztalja, hogy egyre gyorsabban és messzebbre tud futni, miközben új kihívások elé állítja önmagát. Az eredményesség remek hajtóerő, arra ösztönöz, hogy lankadatlan energiával eddzünk.

Mindenki úgy él, ahogyan eszik.

Vihet az ember terheket könnyedén vagy erőlködve. Szoronghat a jövő miatt, vagy fütyülhet rá. Képzelhet magának szörnyű sorsot, vagy a fejére koszorúkat. Mindegy, amíg mozgásban van, amíg tevékeny marad.

Fuss 20 percig, és jobb lesz a közérzeted. Fuss még 20 percig, és lehet, hogy elfáradsz. Tegyél hozzá 3 órát, és minden tagod fájni fog, de fuss tovább, megéri: olyan élénk színekben fogod látni a világot - sőt hallod és ízleled is -, hogy korábbi élményeid fakónak tűnnek majd mellette.

A vak becsvágy tévútra visz, eltorzítja viselkedésünket.

Az a lényeg, hogy kegyelemben, tisztességben éljünk, figyeljünk a világra, és rázzuk le az életünkre települő mesterséges elmeszüleményeket, elvárásokat.

Minden maratoni futónak meg kell tanulnia: az egyéni csúcsteljesítményt és a túlhajtásból adódó összeomlást csak egy hajszál választja el egymástól.

A gyorsaságon, az állóképességen, a győzelmen túl rejtőznek a legnagyobb jutalmak.

Ez történik, amikor az ember megnyer egy versenyt, különösen kétszer egymás után. Célponttá válik.

Az ember az egész életét átfecsegheti valakivel, mondjuk, egy jó baráttal, de ha csak egy órát együtt tölt vele egy sziklás ösvényen futva, fenyőillatú levegőt szíva a tüdejébe, biztos vagyok benne, hogy a csevej más dimenziót kap.

A hosszútávfutó magányos, és ha győzni akar, szinte mindent ki kell iktatnia az elméjéből, és csak a következő lépésre, aztán a következőre, meg az azután következőre szabad gondolnia. És bár erős kötelék alakul ki futó és iramfutó között, a legkiválóbb ultrafutók nem gondolkoznak csapatmunkában, amikor stratégiai-taktikai célokat fogalmaznak meg.