Azok közé tartozom, akik hisznek a haszon nélküli dolgok hasznában.

A fejlődés alapvető jellemzője mindig az, hogy nem önmagában alakul, hanem sajátos tevékenységek és sajátos konfliktusok és válságok irányítják.

Az ember észlény, és amiben s amikor nem az, abban és akkor is arra kellene törekednie, hogy észlény legyen.

A mi érzelmeink tényleg kevésbé látványosak, mint a riválisának saját fejével nekirontó orrszarvúé vagy a másik hím utódait elpusztító oroszláné, de nemcsak, hogy megvannak, hanem alapvetően megszabják viselkedésünk irányát is.

Az igaz, hogy olyan világban igyekszünk élni, ahol hasonlóan ahhoz, hogy próbáljuk elkerülni egymás kellemetlen szaghatásait, ugyanúgy lecsökkentjük az érzelmi megnyilvánulások lehetőségeit is: lenézzük a síró embereket, és a nyafogást, a hisztizést a maga jogán címkézzük. Emocionális dezodorokat alkalmazunk, érzelmileg közepes beállítottságra törekszünk a társadalmi élet összehangolt menete érdekében. Ez azonban csak eszmény, sajátos kulturális konvenció, amelyet az idegenek közötti interakciók megnövekedett száma, az ismeretlen emberek közötti állandó semleges kapcsolatlétesítés kényszere miatt követünk.

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, ahol leplezni akarjuk érzelmeinket, akár úgy, hogy fizikailag és szociálisan kilépünk a helyzetből (elvonulunk sírni), akár úgy, hogy más társas viselkedéssel, például gúnnyal vagy iróniával palástoljuk az elsődleges érzelmi reakciókat.

A melódia áthelyezhető egy oktávval lejjebb vagy feljebb, mégis ugyanazt halljuk. Míg ha egyetlen hangot megváltoztatunk benne, már nem ugyanaz lesz a dallam.

Az észlelés világa teljesen áthatolható. Minden magasabb tudás, minden elvárás, minden vágy állandóan befolyásolja.