A lelki események hatással vannak a testre. A lélek a testtel szemben egyszerűen azért szorul háttérbe, mert kevésbé szemmel látható oldala az emberi létnek.

A papnak az a dolga, hogy összeszedje és a Vatikánon keresztül a Paradicsomba küldje az odavaló lelkeket. Tehát a papnak egy kolerajárvány, egy földrengés vagy egy háború kellős közepén gyöngyélete van. Mert akinek az az élete, hogy lelkeket ment meg, annak ez a bőség birodalma.

Mélységesen hiszek abban, hogy a vér, a test bölcsebb az értelemnél. Szellemünk tévedhet. De amit vérünk érez, hisz és mond, az mindig igaz.

Az mondják, hogy a lélek olyan, mint a tó felszíne, amit ha fúj a szél, akkor nem tudja visszatükrözni a holdat. Azokban a pillanatokban, amikor a lélek meg tud nyugodni, nem fújja a szél, tökéletesen tükröz. Vagy majdnem tökéletesen tükröz, mert azért valamennyi csillog a holdból. Valamennyit átalakít az ember személyisége, tökéletesen nem lehet tükrözni, mert akkor megszűnne az ember, nem lehet tökéletesnek lenni.

Van a léleknek olyan betokosodott része, mint amikor valaki háborús lövedéket kap, és akkor onnan az nem mozdul, nem veszik ki, mert akkor szétesne a térdkalács. Nem lehet bolygatni. Ilyen rész van, szerintem, mindannyiunkban.

A sebhelyek hangja erősebben szól, mint a pengéé, amely okozta őket.

A magány nem a Szerelem hiánya. A magány kiegészíti a Szerelmet. Nem a társaság hiánya, hanem az a pillanat, amikor a lelkünk végre szabadon meg tud szólítani minket, és segít döntéseket hoznunk az életünkkel kapcsolatban.

Ha a nyakláncodat letépi rólad egy rabló, nem csak a nyakadról - a lelkedből is kiszakítja. A lelked is vérzik. Érzed a hiányát.

Vannak lelki sebeink, melyeket az idő soha be nem gyógyíthat.

A lélek nem független a külső történésektől, hegyomlás eltemetheti, tengerrengés elsodorhatja. De aztán az ember számba veszi veszteségeit, melyek egyben nyereségek is, és a korallok türelmével újra felépíti magát.

A külső szépség hamar megnyeri a rokonszenvet, de állandóvá csak a lélek szépsége teszi.

A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak.

Akivel szemben nagy igazságtalanságokat követtek el, megsebződött, sokat szenvedett, főleg gyerekkorban, gyakran azt gondolja, hogy ennek ő az oka, elhiszi, hogy ő a rossz, és a büntetést megérdemli. Így gyermekként önmagát teszi felelőssé olyasmiért, amiért nem felelős, ez azonban annyira nyomasztó lehet számára, hogy a későbbiekben mindenért másokat hibáztat, mert felnőttként ezt már megengedheti magának. Ezért a saját életéért az "itt és most"-ban nem vállal felelősséget. Ha közel merné engedni magához azt, hogy ő ott és akkor nem volt felelős - ami persze óriási lelki megterhelést jelenthet -, akkor képessé válna arra, hogy a jelenben felelősséget vállaljon önmagáért. De amíg ezt nem teszi, létrehoz egy sajátos egyensúlyt, ami önmaga kárhoztatása és mások okolása között alakul ki.

Béklyóba verni csak a testet lehet. Szellemem szabadon szárnyal, a négy fal gúzsba nem kötheti, s ezért hitemre kérdem, létezik-e fogság egyáltalában?!

Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek sajátja.