De halld e dobszó-ütemet:
Pulzusom jelzi jöttömet,
És bármily lassan lépkedek,
Egyszer melletted leszek.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Az a rettenetes üresség az érintéskor, mint mikor belépsz egy házba, amely, úgy hiszed, tele van emberekkel, akiket szeretsz, és üresen találod, még a bútorok is eltűntek. Szobáról szobára körbemész, hallod a csupasz padlón a lépteid visszhangját. Hangod az üres falakról visszaverődik, ahol még látni a fényképkeretek vonalát, mint egy holttest körüli krétarajzot. Elment.

Aztán csak számolom a perceket,
idegesen kapcsolgatom a tévét,
és dünnyögök, hogy szeret, nem szeret...
elalszom egy légy zümmögése révén.
Aztán csak számolom a perceket.

Gyermekkorában érezte ezt, hogy milyen buta és milyen tökéletlen az ember öt érzékszerve. Milyen keveset tud felfogni vele a világból, és milyen keveset tud közölni a többi emberrel. Milyen kevés szeretetet, megbánást, fájdalmat, gyengédséget.

Olvasni is próbáltam, de képtelenül kevés könyv bírt lekötni. Kifestettem a házat, hatalmas takarításokat csaptam, dühödten gondoztam a kertet, írni tanítottam a papagájodat, beszélni a kutyát, roskadtra dolgoztam magam, még a szabadidőmben is bűnözőket hajkurásztam, gyilkos szigorú kiképzőtáborban nyaraltam, lovagolni és latin táncórákra jártam, még egy rabszolgatartó tamagocsit is beszereztem, és azt boldogságban tartottam, míg meg nem halt, ám semmi, de semmi nem bírt pótolni téged.

Ha egyáltalán hozzám ért, körülbelül olyan lelkesedéssel, ahogy az ember egy plutóniummal mérgezett orosz kémhez érne.

A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,

A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;

Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;

Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.

Ne hagyj magamra - félek,
attól, mi véled együtt élve - múlt már,
s még jobban attól, ami jönne
tenélküled, ha másfelé indulnál.

Oly egy voltam veled, hogy más mellett dideregnék.

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Ha józanul nem hiszel semmiféle istenben, most mégis ott motoszkál benned valamiféle hála - ajándékot kaptál, és nincs kinek megköszönni.

A frissen mosott ágynemű illata, a háló ablaka kitárva.
Egy új nap.
A napfény, mely betoppan a szobába, s már sehol sem találja.

Minden szobában azt üvölti a csönd, hogy még ott vagy, az űr téged rejt minden üres helyen.

Olyan voltam, mint egy eltévedt hold - a planéta, amely körül keringtem, megsemmisült valamilyen katasztrófafilm-szerű kataklizmában -, de én csak kerengtem tovább szorosan a hűlt helye körül, fittyet hányva a gravitáció törvényeire.