Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.

Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tulajdonság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát, mondjuk, a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonához az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak a szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valaminek az ember, és ha az nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatban is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.

Néha vereséget szenvedünk, de a vereséget úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.

Minél jobban közeledünk az álmunkhoz, Személyes Történetünk annál inkább életünk igazi értelmévé válik.

Ha majd belefáradsz abba, hogy az legyél, aki nem vagy, akkor majd végre élvezheted az életet. Idővel rájössz, hogy ez nemcsak örömet szerez, hanem valami sokkal mélyebbet ad: értelmet az életednek.

Legyél derűs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt, aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon.

Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.

A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak sem jelentenek már semmit. Úgy tűnik, most sokkal inkább az a fontos, hogy mindegyikünk biztos legyen a maga beállítottságában. Az egyes ember azonban, aki úgy véli, messzire hallik a hangja, csak azt teszi valószínűvé, hogy azok közé tartozik, akik szintén mondtak valamit, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek valamit, miközben valójában semmit sem tettek. Túlságosan olcsók lettek a szavak. A létezés nehezebb, s ezért szívesen helyettesítik szavakkal.

A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.

Az ember gyakran csak azért cselekszik jót, hogy utána büntetlenül tehessen rosszat.

Ha szemrehányást teszünk valakinek, mert hibázott, akkor nem annyira a jóság, mint inkább a gőg szól belőlünk, s kifogásaink korántsem a másik jó útra terelését, hanem inkább a magunk tökéletességének fitogtatását célozzák.

Aki nem szereti önmagát, annak rendszerint igaza van.

Ha valaki megtalálja azt, amire szüksége van, akkor azt ne a véletlennek köszönje, hanem saját magának, saját vágyakozásának, saját kényszerítő erejének.

Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot,
hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.

Az emberiségnek békére van szüksége. De hol a béke? A szeretetben. S hol a szeretet? Az élet elfogadásában. És az öntúlszárnyalásban.