Ne félj, magyar, az ki vagyon veled,
ezer veszély közt is bizton hazavezet,
s ha jó az óra, meghallod szavát.
Hazamegyünk! Hazamegyünk!
Ne félj, magyar, az ki vagyon velünk,
a bujdosásból majd hazamegyünk.
A bujdosásunk véget ér hamar,
s szabad lesz végre,
szabad a magyar.

Isten, add, hogy bujdosásom
így végződjék egy szép napon:
roskadjak én is le az útra,
tettől, tudástól gazdagon,
maradjak ott nagy reményjelnek,
hogy bárki, aki haza vágyik
s átlép felettem gondtalan,
úgy mondja halkan, boldogan:
már csak tíz perc az út hazáig.

Jelen Magyarországa lényegében nincs is, mert semmi sem él, amíg lelkében nem létezik.

Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.

Átok fogta meg a magyart,
Mert az soha együtt nem tart.

Minden hazafiság mélyén háború rejlik, én ezért nem vagyok hazafi.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály.

A szeretet egyetlen módját ismered: gyűlölsz másokat. Csak úgy vagy képes kimutatni a szeretetedet a hazád iránt, ha gyűlölöd a többi országot, csak úgy vagy képes kimutatni szeretetedet az egyházad iránt, ha gyűlölsz minden más egyházat. Micsoda zagyvaság!

Egy hazát sokféleképpen lehet és kell szolgálni, mert annak sok mesterségre van szüksége.

Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S mégis-mégis viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják.

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.