A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.

Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

A gyászom egyedül az enyém volt, egy csontváz, ami életem végéig zörög majd bennem.

Vannak, akik egyszerűen tovább tudnak menni. Tudod, gyászolnak, sírnak, és kész. Vagy legalábbis úgy tűnik. De nekem... nem tudom. Nem akartam rendbe hozni a dolgokat csak azért, hogy felejtsek. Ez olyasvalami volt, ami tönkrement. Csak megtörtént. És nap mint nap kerülgetem, mint egy gödröt a feljáróban. Tiszteletben tartom, emlékszem rá, és ugyanakkor haladok előre.

A friss gyásznak finom éle van, elmetszi az idegeket, lehasít a valóságról; ha éles a penge, az igazi kegyelem. Amikor ez az él idővel eltompul, az igazi fájdalom csak akkor áll be.

Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Nem lehet megbocsátani (kinek?), ha meghal, akit szeretünk.

Tíz órakor az egész család - talpig gyászban - összejött a Mária mennybemeneteléről elnevezett templomban, s mindnyájan fekete kesztyűt viseltek, sápadtak voltak s a szemük vörös. És egész nap valamennyien halkan és rekedten beszéltek, mintha állandóan csuklanának, és ünnepélyes képpel egyfolytában biccentgettek egymásnak.

Csak elmúlás, és kész, a dalnak vége szakad,
De annak rosszabb, aki megy, vagy annak, aki marad?
Mert elmenni látnak, így övék a bánat,
Értetlenül állnak, az emlékek fájnak,
Csak vágynak utánad, mindenük a gyász,
Közben azt se tudják, valójában merre jársz.
Később jónak öltözve az idő lép közbe,
Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze,
S ha a feledés gyomja a sírodra nő,
Nem utal rád más, csak egy megkopott kő.

A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.

Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...

Egy sír felett a legkeserűbb könnyeket azokért a szavakért ejtjük, amiket nem mondtunk, és azokért a tettekért, amiket nem tettünk meg.

A hozzátartozóink koporsójánál hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni, és nem nézni mást, mint amit a lelkünk látni enged.

Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.

Ó, miért nem értekezhetünk egy-két napon át a holtakkal?