Hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan,
s ki üres, részed nem lehet,
semmim sincs, hát velem van
az, hogy elengedtelek.

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.

Széthullok mint a farost
puha forgács az arcom
várom a hajnalt kisiparost
végre összeragasszon.

Olyan vagy, édes, mint a mérges áspis,
s én, mint a légért kapkodó egér.
Bár szívemen melengethetnék mást is,
egy csókod minden fulladást megér.

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Minek tűt keresni a szénakazalban?
A széna puha, a tű meg szúr.

Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér.
A szeptemberre külön színvilág van:
összekutyulva barna és fehér,
rumos kóla egy részeg indiánban.

Miért követsz, s miért követlek én?
Önzéseink körhinta-tengelyén
csupán a kattogás kering velünk.

Eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!

Erősen koncentrálok.
Mármint csak arra, rád, hogy
mit kéne most éreznem.
Nem passzolunk lélekben.