Kék már az ősz, akár a szilva hamva
Maradj velem ne hagyj ne hagyj magamra
Maholnap itt a hó a dér a harmat
Szeress nagyon kívánlak és akarlak
Még csillag nincs az este fénytelen
Tenélküled minden reménytelen.

Lásd be, hogy hibáztál; felnőttél, elfelejtettél játszani. Ezért nem vagy boldog, nem a gond miatt: a gyermekeknek is vannak gondjai. Lásd: én gyermek maradtam, hosszúnadrágos kamasz, éretlen suhanc, akin megbotránkoznak a felnőttek, ha a szemükbe vágja az igazat - csak a gyermek mondhatja meg az igazat és némelyik költő -, kamasz vagyok és az is maradok még negyvenévesen, őszülő halántékkal is, ha élek; a szenvedés, a kudarc nem törhet meg, ártatlan leszek akkor is. Lásd be: nem a társadalomban, ebben vagy abban az emberben van a hiba, hanem benned, egyedül benned, mert elfelejtettél játszani.

A játék az, mi minket egybefűz:
érzéseinknek is rugalma van -
és még a bánatunk is oly derűs,
hogy egymástól eltűrjük boldogan.
Mi már tudjuk: míly jó a szenvedés
s hogy szenvedni olykor nem is nehéz.

Hát nem marad meg soha semmilyen kapcsolat? Olyan meghittnek, olyan zavartalannak, amilyennek kezdetben látszott? Nem állhat fent soha semmilyen helyzet sokáig? Hirtelen szúrni kezdett a szívem, éles és metsző fájdalommal, kimondhatatlan nosztalgiával csak az imént eltűnt pillanat után is.

Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.