Nincs is más bú, olyan, mely a
Szivet összeégeti,
Egy lehet csak: nélkülöző
Gyermekeknek könyei.

A nőszivnek nem nyugalom,
A nőszivnek szerelem kell.

Itt támadott föl szivemben
Az a... az a valami -
Nem szerelem, oh ez érzést
Ki nem lehet mondani.

Vallásom volt a szerelem -
És te angyal fölöttem,
Nekem a világ sem elég;
Én a boldogságnak nevét
Csak nevedhez kötöttem.

Olyan a szerelem, mint folyó örvénye:
Megtörik azon a csillagoknak fénye,
Mig a tövises galyt, őrjöngő fodorja,
Magába öleli, szivébe sodorja.

Mind olyan a nő mint a fa, mely alatt
Míg könyörögve fut a csevegő patak,
Rá nem hullatna egy zöldülő levelet,
Csak ha már hervad, és a patak bejegedt,
Vagy elment messze, és föltűnt egy új eren.

Naptól virít, naptól hervad a rózsa...
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.