Modern, pörgős, anyagias társadalmunkban sok ember elidegenedett a táplálékától, és nem gondol arra, hogy a növények is élőlények, de hitem szerint ahogy egyre többen foglalkozunk saját élelmiszerünk megtermelésével, és azzal, hogy betakarítsuk, majd asztalunkra juttassuk őket, a növényvilággal való szoros kötelékünk valamelyest újra kialakul majd.

A természet bőségét kimerítette részint a nyomor, részint pedig a gyarapodó felső és középosztály fenntarthatatlan életvitele. A nyugatról a fejlődő országokba exportált fogyasztásközpontú, anyagias életmód teremti meg a piacot az olyan áruknak, melyeket az erdőből állítanak elő, és ez szítja mohó vágyunkat egyre több holmira, amelyre valójában nincs is szükségünk.

Néha azok, akik harcolni kezdenek az erdők vagy valamely erdőrész megmentéséért, egyszerűen túlságosan elkeserednek ahhoz, hogy kitartsanak. Megértem a borúlátásuk okát, de nem szabad, nem szabad, nem szabad feladnunk! Inkább még keményebben kell harcolnunk, és támogatni azok erőfeszítéseit, akik oly sok területen fáradhatatlanul dolgoznak, hogy mentsék, ami menthető.

Az erdő nem azért van, hogy "szolgáljon" minket! Inkább bölcsen meg kell értenünk a működését, és hálásan elfogadni jótéteményeit.

Az erdők önmagukért csodálatra méltók. Számomra olyan lélekemelő erővel bírnak, ami a legvarázslatosabb helyekké teszi őket a földön.

Addig, amíg kormányaink és fő pénzügyi intézményeink célja a soha véget nem érő gazdasági növekedés, addig, amíg a nagyvállalatok továbbra is előnyben részesítik az azonnali nyereséget a gyermekeink jövőjével szemben, és addig, amíg a föld lakosainak ilyen nagy része továbbra is kilátástalan szegénységben él, a természet ellen elkövetett bűnöknek nem lesz vége.

Gyakran hallottam azt a mondást, miszerint "ezt a bolygót nem a szüleinktől örököltük, hanem a gyermekeinktől kaptuk kölcsön." Sajnos ez már nem igaz. Nem kölcsönkaptuk a gyermekeinktől a földet, hanem elraboltuk tőlük.

Nem szabad elveszítenünk a reményt, nem szabad föladnunk... De fogy az idő, és föl kell gyorsítani a munkát, különben késő lesz.

Azzal, hogy gondnokként viselkedünk, megfontoljuk hogyan élünk, és milyen igényeket támasztunk a bolygó természetes előfordulásaival szemben, segíthetünk e világot jobbá tenni minden élőlény számára. Ráadásul mi magunk is jobban fogjuk érezni magunkat, kevesebb lesz a bűntudatunk.

Milyen bámulatra méltók a körülöttünk lévő állatvilág lakói! Még akkor is csodálatos, ha az összetett viselkedést csupán az ösztön diktálja - legyen az veleszületett vagy a genetikai öröklődés révén beprogramozott.

Amikor elfogadjuk, hogy még a kevésbé fejlett aggyal rendelkezők is éreznek fájdalmat, új megvilágításban kezdjük majd átgondolni a többi állathoz fűződő kapcsolatunkat. Nem csak alázatosak leszünk, hanem szégyenkezni is fogunk, mivel nemtörődömségünk és tudatlanságunk oly sok kegyetlenséget okozott.