Nagyon hiszek a jin-jang kettősében. Azaz mindenben van valami jó, s mindenben van valami rossz is. Minden helyzetben lennie kell egy reménysugárnak, ami segíthet, de még a legjobb szituációban is lehet találni egy kis fekete pontot.

A színésznek pavlovi reflexszel be kellene építenie magába azt, hogy ahogy lemossa a játszott karakter sminkjét, illetve leveszi a jelmezét, azzal a gondjait és az érzéseit is maga mögött hagyja. Trenírozni kell magunkat. Azt a fajta felfokozott érzelmi állapotot, ami szükséges a színpadon, nem lehet hazavinni, hiszen annak nem ott van a helye.

Van olyan, amikor valaki csak elvesz belőled, és vele még annyi sem vagy, mint amennyi te önmagadban lehetnél.

A színészetet kiváló önismereti kurzusnak tartom, főleg azért, mert egy szerep által újra meg újra át tudjuk lépni a saját korlátainkat. Mert olyan szituációkat is el kell játszani, amivel az életben talán sosem találkoznánk.