Minden halállal egy kultúra enyészik el.

Bizonyos kulturáltsági szint nélkül nincs komikum.

Egyes rettegett betegségeknek megvan az az előnyük, hogy segítenek elviselni az összes többit.

Mindig a legrosszabbra számítunk, hogy elviselhessük azt, amit bekövetkezik.

Erre is jók az egyházi temetések, megerősítik a hívőket és az istenteleneket a saját meggyőződésükben, és a papra irányítják a bánat nyilait, minden jelenlévőt kritikussá avatnak, mindenki a halott nevében nyilatkozik, és a portrét pocskondiázza, amit a pap fest a halottról, és a halott, ennek a teológiai vitának a tárgya, a halott, akiről úgy gondolják, hogy méltóképpen emlékeztek meg róla, vagy durván megsértették, a halott egy kicsit kevésbé halott, mintha elérkezett volna a feltámadás.

Életünk végéig a testünkben lakozó gyermekek maradunk. Megzavarodott gyermekek.

Az orvos kimerültsége a halál láttán... én is dühöngenék, ha látnám, hogy meghalnak a betegeim. Beleértve azokat is, akik egyelőre meggyógyultak. Végül is meg kell halni. Mindent megteszel, mégis meghalnak... életed minden napján. Igazán van miért haragudni a haldoklókra. Szegény orvosok! Egész életüket azzal töltik, hogy egy olyan programot javítgatnak, amit úgy fejlesztettek ki, hogy végül bekrepáljon.