A boldogság egy állapot, éppúgy, mint a fájdalom. Ha elmúlik, elmúlik. Nyomtalanul.

Az ember hajlamos elhitetni magával, hogy éli az életét, hogy létének értelme van. E gondolattal nem is igen lehet vitába szállni, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy semmiféle valós alapja nincsen, puszta illúzió, ingovány. Amint az ember valamivel távolabbról szemléli a kérdést, univerzálisabban, úgymond, arra a következtetésre jut, hogy csupán kis részecskék vagyunk, női és férfi részecskék, melyek keringenek a társadalomban, aztán néha teljesen véletlenül összeütköznek, összeolvadnak, és ezt házasságnak nevezik, miközben a háttérben ugyanúgy megmarad az összes további variáció lehetősége.

Az ember látja a fehér meg a fekete billentyűket egymás mellett, hallgatózik, és tudja, hogy a billentyűk között valahol el van rejtve a zene. Ám ha az ember nem tanul elég szorgalmasan, ott is marad, nem lehet előcsalogatni. De ez még nem minden. Ugyanott rejtőzik az összes zene, amelyet majd csak később fognak megírni. És az ember csak nézi a fekete meg fehér billentyűket, és úgy érzi, bármelyik pillanatban megmozdulhatnak.

Az ember maga nem képes megállapítani, bolond-e, vagy sem.