Én egy pocsolyának születtem, de veled tenger voltam.

A valóság szerintem olyan, mint a képzelet,
Egy határtalan utazás, de nem mindig élvezed.

A tűz itt bennem hatalmas, de mégsem éget,
Én nem megkapni akarlak, hanem megszenvedni érted,
Azt teszem mindennap, ezt te tudod a legjobban,
Ha engem őrzöl, akkor szívedben a legjobb van.
Egyszer majd mindenki mást lemosunk a testünkről,
És a másik szívében a másik nevét festjük föl.

A remény kemény dolog, soha ne légy rabja,
Mert a szolgaságnak szent szikéje száz darabra szabja.

Már hallottam rólad, azt mondják, téged nekem szántak,
és csak a távolból néztem eddig, ahogy veled bántak.
Ami hiányzott az arcodról, egy mosoly, amit én adtam,
mit kiirtottak belőlem, azt visszaölöd szép lassan.
Így lesz kerek nap, mi tegnap még csak félhold,
most már félig élő vagyok, pedig tegnap még csak félholt.
Ez az út, amit csak ketten járunk, kettőnknek van kövezve,
én magam mellé rajzollak, más maga mellé szögezne.

Ahonnan én jövök, ott nem létezik fájdalom,
Ahol most élek, a lélegzet is fáj nagyon.

Az örökkévalóság határait súrolom
De az álmom nem valóság, csak önmagamban dúdolom,
Hogy mennyire hiányzik, amit még nem éltem át
A vágyaim a való világba már nem fértek át.