Az öntudat nagy kincs, legalább akkora érték, mint maga az élet. Ez tesz bennünket emberré. Csakhogy nagy ára van: a halandóság ütötte seb. Létezésünket mindörökké beárnyékolja a tudás, hogy növekedésünket, virágzásunkat követően elkerülhetetlenül megsemmisülünk és eltűnünk.

A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.

A halál tudatosítása valódi megvilágosító élmény lehet, különlegesen hasznos katalizátor életszemléletünk megváltoztatásához.

A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket.

Minden döntés magában hordoz egy lemondást is.

Rendszerint ajándékokkal, tortával, üdvözlőlapokkal és vidám partikkal ünnepeljük a születésnapokat, holott valójában miről is emlékezünk meg? Az ünnepléssel talán éppen a feltartóztathatatlanul múló idő szomorú mementóját próbáljuk meg elűzni.

A személyes identitás megőrzésével próbálkozni hiábavaló elfoglaltság. A mulandóság örök.

Az ébredéshez soha nem lehetünk túl öregek.

Mind azt súgja, pedig se hall, se lát,
minden kő: "Emlékezz rám, jó barát!"

Az élet (az emberi életet is beleértve) véletlenszerű eseményekből keletkezett; véges lények vagyunk; és bármennyire is szeretnénk, önmagunkon kívül senki másra nem számíthatunk, senki sem véd meg bennünket vagy bírálja el a viselkedésünket, senki más nem ad értelmes életcélt. Nincs predesztináció, mi döntünk arról, hogyan éljük a lehető legboldogabb, legteljesebb és legértelmesebb életet.

A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.

A mély rettegés a haláltól a kezelhető mindennapos szorongások szintjére hozható. Aki a gondos útmutatást követve néz szembe a halállal, annak nem csak a rettegése enyhül, de értékesebbé, elevenebbé is válik az élete. Aki így tekint a halálra, útmutatót kap az élethez.

A tehetséges akár a vadász: eltalálja a célt, amit mások nem képesek; a géniusz akár a vadász: eltalálja a célt, amit mások nem is látnak.

Az élet olyan vizsga, ahol nincs helyes válasz. Ha újra kellene kezdenem, azt hiszem, ugyanazt tenném, elkövetném ugyanazokat a hibákat.

Ha másokra hagyod, hogy megvívják a harcaidat, elsorvad az izomzatod.