Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül...

Vedd csókom homlokodon,
s míg búcsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van ím,
álmok voltak napjaim.

Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.

Ha távol vagyunk, képzelődünk. Induláskor sajgó szívvel hagyjuk magunk mögött a gyöngéd vonzalmakat, ugyanakkor azzal a furcsa érzéssel is, hogy kincset ástunk el a föld alá.

Mikor eltűnnek a csúcsok a hegyről, és kiszáradnak a folyók, és télen csap le a villám, és nyáron hull a hó, és mikor végül utolsó óráját éli a világ, mikor ég és föld találkozik, mi nagy kelletlenül elválunk egymástól.

Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.

Amikor elbúcsúzunk egy nőtől, megcsókoljuk, majd könnyedén búcsút intünk. Ha azonban elbúcsúzunk a nőtől, kihasad belőlünk egy darab.

A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakíthatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. És nem számít, mennyivel különlegesebb, gyönyörűbb, okosabb vagy tökéletesebb nálam, ő is ugyanolyan visszavonhatatlanul megváltozott, mint én. Ahogy én mindörökre őhozzá tartozom, ugyanúgy ő is mindig az enyém lesz.

Búcsu kínjától lett édes minden új találkozás.

Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni.
Vigyázz a szívemre - itt hagytam nálad!

Kit, mit nem volnál
képes elengedni, azt
csupán használod.

Mindig várjon rám, akkor is, ha egy nap azt mondják majd, hogy eltűntem. Nem lesz igaz. Még ha el is kellene tévednem a sivatagban, a Szaharában, a szeme ragyogásából fogok inni.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ne sírj! Szép az ismeretlen, amikor a felfedezésére indulunk. Harcolni fogok a hazámért. Ne nézd a szememet, mert örömömben sírok, hogy teljesíthetem a feladatomat, és bánatomban, hogy te könnyezel.

Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az.