Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend.
A szavam gáttalanul száll és cseng.

Ha a sors úgy hozza, hogy ez életem utolsó perce, amit vele tölthetek, azt nem pazarlom el erőltetett, magamra kényszerített húzódozással. Szerettem őt... jobban szerettem annál, hogy el ne kergessem utamból akár a féltékenységet is, ha meg akarja zavarni a szívélyes búcsút. Egyetlen szívélyes szó, egyetlen gyengéd tekintet elég nekem életem hátralevő részére. Vigaszul  a magány óráiban; elfogadom, megízlelem az elixírt, s nem engedem, hogy kevélységből megkeseredjék a pohár.

Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

A viszontlátás üdv, a búcsú seb,
az új viszontlátás még édesebb,
és éveket pótol egy pillanat;
a végső válás mégis megmarad.

Kicsi angyal újra szárnyakra kel,
De az utolsó dalt ne játszd még ma el!
Álmodj tovább, elringat egy dallam,
Eltűnök én is, de ne félj, csak halkan.

Nemsokára búcsút veszünk egymástól, és megígérjük, hogy minél hamarabb találkozunk, de közben meg vagyunk győződve róla, hogy ez az ígéret csak a búcsú percét hivatott megkönnyíteni.

Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,
igy fény maradsz vakult egemen:

A sivatagi szél már régen befedte lábunk nyomát a homokban. De én létem minden pillanatában emlékezni fogok mindenre, ami velünk történt, továbbra is ott fogsz járni álmaimban és a való életemben. Köszönöm, hogy az utamba kerültél.

A geometria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.

Csak ami nagyon szép, az szokott olyan lenni, hogy örökre búcsúzik tőle az ember, mert örökre fáj.

Tíz lépés, száz lépés távolság kell.
Nem számít merre, csak el, tőled el.
Mit mondhatnál, mit mondhatnék,
Elkoptunk rég, szemeinkből nézd, hova tűnt a fény?

Megegyeztek, hogy kerülik a hosszú búcsújeleneteket. Tisztában vannak azzal, hogy a néhány utólag lopott pillanat több fájdalmat tartogat számukra, mint vigaszt, s csak megnehezíti az elválást.

Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.

Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.

Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele.
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.