Ismerek egy erdőt és egy hegyet. Ismerek egy házat és benne egy szobát, ahol éjjel megreccsen a padló a hidegtől, amely behúz az ablakon. És ismerem a kettőnk közötti csendet, és ahogyan a szelet hallgatjuk, amely kint a fakoronák száraz leveleit zörgeti, és szívünk dobbanását, ismerem gyengéd kezed, leheleted és illatos bőröd. Ismerem az álmot, melybe elmerülünk, mély lélegzetvételed, azután kiáltásod az éjszakába, rövid ébredésed, kapkodó lélegzeted, a félelmet, szemedben a rémületet, és csókjaimmal felébresztelek, hogy újra megnyugodj.

Nem is tudjuk, mi van a birtokunkban, csak akkor, amikor már roskadoznak a falak, és lábunk alatt inog a föld, csak amikor már összedőléssel fenyeget ez a világ, akkor sejtjük, mit is jelent az élet.

Azok az emberek, akik már nem harcolnak, olyanok, mint a vonat holtvágányon.