Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van, ki vár, és a két karjába zár.

Azért vannak a jó barátok,
Hogy a rég elvesztett álmot
Visszahozzák néked majd egy szép napon.
Azért vannak a jó barátok,
Hogy az eltűnt boldogságot
visszaidézzék egy fázós alkonyon.