Azt mondják, a modern emberrel az a baj, hogy megpróbál elszakadni a természettől. Üldögél egy vastag műanyagból, üvegből és acélból készült monstrum tetején, lóbálja a lábát, és távolról szemléli bolygónk nyüzsgő életét. Ez a forgatókönyv az embert elképesztően hatalmas, halálos erőként jeleníti meg, a Földet pedig kényes, finom valaminek ábrázolja, olyasminek, mint a felszínre szálló buborék egy kis tavon vagy a törékeny madarak röpte a levegőben. Csakhogy illúzió ám azt gondolni, hogy a földi élet törékeny valami: az élet minden bizonnyal az elképzelhető legszívósabb membrán az egész világegyetemben, átlátszatlan a valószínűség, átjárhatatlan a halál számára, és éppen mi vagyunk benne az a kényes, finom rész, amely olyan mulandó és sebezhető, akár a csillós sejtek csillója.