A boldog ember nem tud haragudni, még akkor sem, ha akar. Ő csak boldog tud lenni.

Rejtőzködő szeretet mindenkiben van. Az erős lelkű ember maga is rálel, a gyengéből más szeretete hozza felszínre. De ha már lobog, nemcsak világít, melegít is. Felmelegíti a vacogó lelkeket.

- A természetes szeretet, az igazi, az milyen?
- Olyan, mint a levegő. Észrevétlen marad, de nem lehet élni nélküle.

Önmagát az ember nem tartja csodának, inkább esendőnek. De akit szeret, abban meglátja a soha nem ismétlődő csodát, az egyetlent és egyszerit. Ezért elviselhetetlen elveszíteni azt, akit szeretünk. Ezért nem lehet betölteni utána az űrt.

Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.