Ásás közben az ember ásóvá lesz. Az ember képes mindennek az alakját felvenni, amit vezet. Egy bicikliét, egy kocsiét, egy kamionét, egy repülőét, még egy ásóét is. Egy országét is.
A ló nem képes erre. Nem is törekszik. Ha ül rajta valaki, ő úgy viselkedik, mint egy ló, és továbbra sem veszi figyelembe, hogy a két oldalán lelóg valakinek a lába. Simán nekimegy az oldalával mindennek.

A lovakat nem lehet úgy irányítani, ahogy az beidegződött a dolgok, a tárgyak felett. A ló akkor a legkevésbé veszélyes, ha sokat törődnek vele. Állandóan szelídíteni kell, mert ha nem, visszavadul a természetes állapotába, mint minden háziállat, és akkor nagyon veszélyes. Ahhoz, hogy dolgozni tudjunk vele, olyan érzékeket kell kiszelídíteni, eltompítani belőle, amik neki teljesen természetesek. Például hogy ne ijedjen meg. Egy menekülő állat ne ijedjen meg? Ez nagyon abszurd. Neki ezen a reflexén múlik az élete.

A bot egy fának az ága, a fának az ága meg egy fa része, gyereke. A fa meg egy olyan dolog, ami összeköti a földet a levegővel. Összeköt. Végtelen. Amikor minden össze van kötve, az a végtelen.

A sírás mindig jó, mert a végére elmúlik a sírás.

Az én fejemben nincs szomorú és vidám, ezek a dolgok együtt léteznek a világban. A szomorúság számomra örömöt is jelent, hiszen mély érzelmeket ezekben az állapotokban lehet a legjobban megélni.