Volt, ami volt. Átszűrve, átszitálva
ha beépül is a tegnap a mába,
titkával illeszkedik dallamába,
vagy díszítőelem csupán, csipkés falomb,
árnyékot vetve egy eklektikus falon.
S van, ami úgy nincs, hogy még felidézi pontosan a hiánya.
Múlt nyár. Nyúlnál utána, de mint a pára.

Az ember keljfeljancsi: elesik - feláll,
és megy tovább a szegény ürge.
Megyek tovább, amíg meg nem tanulok élni,
amíg fel nem lőnek a világűrbe.

És vannak mindig olyan percek, órák
olyan idő- s lélekjárási zónák
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne.

Amióta beszélni tudnak az emberek, szavalnak mindenféle szépet, és amíg mondják, talán még maguk is elhiszik, aztán amikor arra kerül a sor, valami olyan disznóságot csinálnak, hogy az még a saját várakozásukat is felülmúlja. Én nem hiszem, hogy van ideális megoldás a társadalmakra. Egyáltalán nem hiszek semmilyen ideális megoldásban. Az egyedüli, amiben hiszek, hogy van jó és rossz. Emberi vonatkozásban persze. És a jó nem azért van, hogy győzzön. De van.

A normális ember tudja, hogy az őszinteség életveszélyes. Megtanulja óvni magát az érzéseitől, és közben egy kicsit el is felejti őket.