Hová levétek, nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért, nincsen hangulat, nincsen mód.

A Mikulást szerettem, mert olyan nagy barátja az igaznak, a rossz gyermeket sem engedi mindjárt elvinni, hanem ad neki egy évet a javulásra, csodásan fehér szakállával és hajával pedig olyan roppant szentül néz ki.

Én mindig szerettem a Mikulást. Nemcsak a nyalánkságok miatt, miket maga után hagyott, mert még édesebb volt a dicséret, mit ilyenkor mindig hallottam.

Gyéren lelve a valóban örömet, reményben s emlékezetben keressük, s amit a múltban találunk, ápoljuk, tatarozzuk, díszítjük folyton, s igyekszünk egyúttal feledni a velejárt keserűséget. Így hamisítjuk múltunkat, csaljuk önmagunkat.