Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arczodon;
Szeretem, hogy borujára
Néha derűt hoz dalom.

Mire egyszer hervadás jött -
Vissza nem tér a tavasz,
Jöhet ismét más helyébe.
Szebb talán, de mégsem az!

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz -
S e halk, mosolygó hervadás -
Ez az a régi, bús történet,
- Történetünk ez, semmi más.

Feledd, feledd a képzelt szép világot,
Nézd a magast, a fénynyel telt eget,
Vagy édesb tán a végtelen üdvénél,
Könyezni multad romjai felett?

Sebesebben fut az idő,
Minél messzebb haladunk.
Rohannak velünk az évek;
Ha lefelé visz utunk!
Még sem tudjuk, még sem értjük
E sietség mit jelent!
Mindig a jövőre várunk,
S elszalasztjuk a jelent!

Hogy te soha sem szerettél,
Tudom, a mint fölébredek;
Álmaimban csak azt érzem,
Hogy én miként szerettelek,

Jőj, óh emlékezet!

Oh te legszebb álom! te legszebb valóság!
Te legédesb bánat, - te fájó boldogság!
Te feltalált pokol, - te elveszett éden!
Te fenmaradt sugár az elborult égen:
Imádva borul le te előtted lelkem:
Te legszentebb emlék - oh első szerelmem!
Soha nem feledlek!

S én a csendes nyári éjben
Csillagodtól kérdezem,
Hogy mit érzesz, hogy mit gondolsz
Mit álmodol kedvesem?

Virágos dalos mezőben
Esküvél szerelmet nékem,
Az égen csillag ragyogott,
Esküidre áment mondott.

S te oh isten, ne küldj hervadt
Életemre uj tavaszt,
Nem kivánok tőled üdvöt,
Nem kérek tőled vigaszt.

Nem az fáj, hogy elfeledtél;
Nem az fáj, hogy hűtlen lettél;
Hogy szerelmed már kiholt.
Az fáj, hogy szent érzetemnek,
Imáimnak, könyeimnek
Ily méltatlan tárgya volt.