Lehet, hogy a betegség bizonyos hatalommal ruházza fel az embert: szembenézhet az élet bármely keserűségével anélkül, hogy fejet kellene hajtania előtte, hiszen nincsen már semmilyen elvárása vele szemben, számára az élet már olyannyira véges, hogy számításba sem kell vennie többé.

A betegek úgy viselkednek az orvossal, mintha Isten lenne, sőt még annál is alázatosabban - hisz` drága az életük.

Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem. Különösen a betegségben tanuljuk meg, milyen nagy szükségünk van a másik emberre.

Bármilyen fogyatékaink legyenek is, az öregkor félresöpri őket, elég alaposan. Ilyenkorra mindenkinek az arca elszenvedett valamit, nem csak a miénk.

Az az ember, aki állandóan kint van, fát vág, szívja magába nap mint nap az erdőt, csak akkor lesz beteg, ha kikerül innen, mondjuk, egy félreértett panasszal a körzeti orvos beutalja egy kórházba.

Hihetetlen, hogy az ember kerülhet olyan helyzetbe, hogy minden fájdalmat vállal, ép ésszel nézi végig önmaga kínzását, hogy élhessen.

Én hiszek az orvosokban, de a magyar egészségügy nincs a helyzet magaslatán, és nincs időm megvárni, míg felnő az orvosok szaktudásához, vagy amíg kiváló orvosaink megbánják, hogy meghal egy fiatal lány. Nekik az csak egy haláleset, a szülőnek a téboly kezdete.

Végül is mindannyian részek összessége vagyunk, és amikor a testünk csődöt mond, az erényeink vele hanyatlanak.

A bőrünk alatt mindig történik valami: áramoltatunk, pumpálunk, felszívunk, összepréselünk, szétpukkantunk, kijavítunk és újra felépítünk dolgokat. Kifinomult szervek egész csapata dolgozik együtt olyan tökéletesen és hatékonyan, hogy egy felnőtt embernek óránként nagyjából annyi energiára van szüksége, mint egy százwattos villanykörtének.

Amikor az ember néha leül, és arra gondol: "nem szeret engem senki", a szíve éppen a sok ezredik 24 órás szolgálatát teljesíti - joggal érezhetünk ebben a gondolatban némi kívülről érkező vigaszt.

Szájunk az egyetlen, egyedüli bejárata annak a világnak, amelyben az idegen sajáttá válik.

Emésztőrendszerünk messziről elég furán fest. A szájüregünkből egy 2 centiméter széles nyelőcső vezet a mélybe, és a felső részt elkerülve oldalról csatlakozik a gyomorhoz. A gyomor jobb oldala sokkal rövidebb, mint a bal - ezért félhold alakú, ferde erszénykévé görbül. A vékonybél a maga hétméteres hosszúságával látszólag céltalanul tekereg jobbra-balra, míg végül eléri a vastagbelet. Azon pedig ott lifeg a látszólag haszontalan vakbél, ami a gyulladáson kívül másra nem képes. A vastagbél csupa kitüremkedés. Olyan, mintha egy gyöngysor gyászos utánzata lenne. Távolról szemlélve a bélrendszerünk csúnya, esetlen, aszimmetrikus tömlő.

Nincs még egy olyan szerv a testünkben, amely annál jobban néz ki, minél jobban ráközelítünk. Minél többet tudunk meg a beleinkről, annál szebbek lesznek.

A gyomor az emésztőrendszer Quasimodója.

Hasunkban egy három-hat méteres hosszúságú vékonybél bújik meg, egészen lazán, hurok hurok hátán. Ha trambulinon ugrálunk, egyszerűen velünk szökdécsel. Ha egy felszálló repülőn ülünk, ő is az üléstámla felé nyomódik. Ha táncolunk, vidáman velünk hullámzik, és ha eltorzul az arcunk, mert fáj a hasunk, valószínűleg ő is hasonlóan grimaszol az izmaival.