Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az "a" betűt, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derűs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyűzetébe az "emlékezet" szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltűnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem.