Erős szél fúj, a hullámok fehér tajtékot vetnek. Nézzük csak meg jól a milliónyi csillogó fehér vízbuborékocskát, minden egyes hullámmal együtt keletkeznek és múlnak el. Szüntelenül újak bukkannak fel, és tűnnek el a hullámzás egyenletes ütemében. Csupán egyetlen pillanatig viszi őket a hullámtaréj, aztán lesüllyednek, és többé nincsenek. Mindannyian csupán ilyen csillogó valamicskék vagyunk, egy-egy parányi tajtékcsepp az idő hullámain, amelyek lent tovagördülnek a bizonytalan, ködös jövőbe. Felbukkanunk, körülnézünk, és mielőtt ráeszméltünk volna, máris ismét eltűnünk. Meg sem látni bennünket az idő nagy folyamában. És új meg új buborékok jönnek egyre. És amit a sorsunknak nevezünk, nem más, mint küzdelem a buborékcsöppecskék tolongásában, míg a hullám felszökik, majd lemerül. De ezt a pillanatot ki akarjuk használni. Megéri a fáradságot.