Bekebelez a mezőgazdaság, mint a kisgömböc, lehet kapálózni, sopánkodni, de ennyi, felemészt az agrárium. Nincs ünnep, nincs hétvége, nincs szabad délután.

Gyér a búza? Nem akar megnőni? Mi lesz így? Katasztrófa. De boldogok vagyunk, mert itt a természet, itt, testközelben, itt vannak velünk a növények, az állatok, összefonódtunk velük a bőven kitolt nyugdíjig, s talán még sokkal tovább egy megbonthatatlan házasságban. Ásó, kapa, trágyavilla, nagyharang.

Forgasd csak magad ugyanazon a problémán, dühöngj és káromkodj. Fásulj be negyvenéves korodra. Ez vár rád. Nézz körül. Nézz rájuk. Ez leszel te hamarosan, csak szarabb állapotban. Nézz bele a nálad jóval idősebb mezőgazdászok szemébe. Mit látsz? Semmit. Karikákat. Kialvatlanságot. Nincs üzenet. Mindössze annyi, hogy robognak melletted az évek, és a végén egy lestrapált, itthon piáló, kávényelő automata leszel.

Bedarál az agrárium, hiába ellenkezel. Kár a gőzért. Higgadj le, és számolgasd a teheneket. Az majd megnyugtat.