A színház akkor jó, ha mindig az egzisztenciája forog kockán. Ha valamennyi tagja, a portás, a sminkmester vagy a takarítónő is vásárra viszi a bőrét. A színészet háló nélküli artistamutatvány.

Mindig a közönségen múlik, hogy milyen az előadás. Nem a színész privát körülményei határozzák meg, teljesen független attól, hogy neki aznap milyen problémái vannak a magánéletében. Az a tény, hogy belép egy olyan erőtérbe, ahol ő van egyedül, és ötszáz ember figyelme egyszerre csak rá irányul, ez egy olyan erős elektromos erőteret hoz létre, ami elsöpör minden nyomasztó problémát.

Igenis tudatformáló tud lenni egy ihletett előadás vagy alakítás. Valamilyen formában megmaradhat egy katartikus színházi élmény emléke, a tudat mélyén ez nyomot hagy, és ettől valamilyen formában igenis változni fogunk.

Mindig úgy próbálok élni, mintha az utolsó napom lenne. Persze nem mindig sikerül, de erre törekszem. Azt hiszem, a fontossági sorrend a legdöntőbb. Igyekszem, hogy úgy éljek, hogy ha másnap délután, vagy aznap délután ötkor számot kéne adnom, ne kerüljek abba a szituációba, hogy "te jó Isten, hisz ha tudtam volna, egészen mással foglalkoztam volna".

Találkoztam egy olyan emberrel, aki betölti az életemet, sőt aki nemcsak betölti, hanem meg is koronázta ezt azzal, hogy két gyönyörű gyermeknek adott életet. És én azóta erre rendkívüli módon vigyázok. Ezt nem lehet kiérdemelni. Ez vagy megadatik kegyként, vagy éppenséggel nem adatik meg. Egyetlen dolgot lehet csinálni, tisztában lenni vele, hogy milyen kincs az, amit kaptunk, és megpróbálni méltónak lenni hozzá.

A legmélyebb titkok egyike: az időnek a megérzése. Mindenkinek megvan a saját maga ideje. Ezt megérezni, elfogadni, átvenni, és e szerint élni nem mindig könnyű.

Hisz bárhova mész, én is arra lépek,
hogy lássalak, csak ennyit akarok.
Te azt kérdezed, szeretlek-e téged,
én azt felelem, veled maradok.