A tett után sokkal helyénvalóbb a megfontolás, mint előtte. Ha a tett előtt, vagy a döntés pillanatában lép működésbe: éppen a nagyszerű érzésből fakadó, a cselekvéshez szükséges erőt zavarja össze, gátolja meg és fojtja el; ezzel szemben, a cselekvés megtörténte után pontosan arra fordítható, amiért az embernek tulajdonképpen megadatott, vagyis ráébreszt arra, ami eljárásunkban hibás és gyarló, és szabályozza az érzést más jövőbeli esetekre. Maga az élet harc a sorssal; a cselekvés olyan, mint a birkózás. Az atléta abban a pillanatban, amikor ellenfelét átfonja karjával, semmilyen szempontot nem vehet figyelembe, hanem a pillanatnyi helyzet alapján kell cselekednie; és aki ki akarná számítani, melyik izmát feszítse, és melyik tagját lendítse meg, hogy felülkerekedjen, egészen biztos, hogy a rövidebbet húzza, és alulmarad. De ha már győzött, vagy a földön hever, célszerű és helyénvaló megfontolnia, milyen fogással vetette földre ellenfelét, vagy hogy melyik lábát kellett volna kitámasztania, hogy állva maradjon. Aki az életet, efféle birkózóhoz hasonlatosan, nem fonja át karjával, s mint ha ezer tagja volna, nem érzékeli a harc minden fordulatát, nem érez minden ellenállást, fogást, kitérőt és reakciót: az még egy beszélgetésben sem tud érvényesülni; nemhogy egy ütközetben.