A korai egyházatyák többsége meg volt győződve arról, hogy az embernek nincs oka nevetni, és nincs mentsége arra, ha tréfálkozik. A siralom völgyében élve, az eredendő bűn árnyékában, a sírás és a gyász sokkal inkább illik az emberhez, mint a nevetés és a viháncolás.