Az ember az élet delelőjén túl többet emlékezik, mint amennyit tervez. A mirákulumok, a látomások évada elmúlt; elinalt az ifjúság és vele a csodák.
Így, vénülőben, az ember számadást csinál: Mit vétett? Mit vetett? S mit aratott? Mit adott néki a világ, s mit adott ő a világnak? Mit látott? S mi minden ment át rajta? A második félidőnek a vége felé, a célegyenesben, tovatűnő életének logikáját keresi - esetleg élet volt-e az övé? Emlékezéseiben, valamiféle megnyugtató katarzis jóreményében másodszor is lepergeti sorsát. De az övé volt-e? A maga életét élte-e? Azonos-é magamagával?