Jó történész mindenre talál példát. A még jobb történész viszont felismeri, ha ezek a precedensek csupán a nagy egészet felhőző furcsaságok.

A romantikus irodalom gyakran ábrázolja az egyént úgy, mint aki küzd az állam és a piac ellen. Semmi sem állhatna távolabb a valóságtól. Ma már az állam és a piac az egyén apja és anyja, és az egyén csak nekik köszönhetően maradhat fenn. A piac lát el bennünket munkával, biztosítással és nyugdíjjal. Ha szakmát akarunk tanulni, ott vannak az állam iskolái. Ha vállalkozásba akarunk kezdeni, a bank kölcsönöz nekünk pénzt. Ha házat akarunk, egy építkezési vállalat építi fel nekünk, és a bank ad rá jelzáloghitelt, amelyhez gyakran az állam nyújt támogatást vagy fedezetet. Ha fellángol az erőszak, az állam véd meg minket. Ha néhány napig betegek vagyunk, az egészségbiztosításunk gondoskodik rólunk.

Rossz hír azoknak, akik a földi paradicsomot akarják elhozni, hogy belső biokémiai rendszerünk, úgy látszik, boldogságunk nagyjából egyenletes szinten tartására van programozva. A boldogságra nem vonatkozik a természetes kiválasztódás - egy boldog remete génkészlete kihalásra van ítélve, míg két szorongó szülő génjei átruházódnak a következő nemzedékre. A boldogság és szomorúság csupán annyiban játszik szerepet az evolúcióban, amennyiben elősegítik vagy hátráltatják a fennmaradást és szaporodást. Ezek után talán nem meglepő, hogy az evolúció se nem túl boldogra, se nem túl szomorúra formált minket. Így képesek vagyunk ideiglenesen élvezni a kellemes érzeteket, de ezek sosem tartanak örökké. Előbb vagy utóbb elmúlnak, és átadják helyüket a kellemetlen érzeteknek.

Az emberek örökké akarnak élni, ezért "halhatatlan" szimfóniát komponálnak, "az örök dicsőségért" szállnak harcba a csatamezőn, vagy akár feláldozzák az életüket, hogy a lelküknek "örök üdvösség jusson a paradicsomban". Művészi kreativitásunk, politikai meggyőződésünk vagy épp vallásos áhítatosságunk hajtóereje nagyrészt a haláltól való félelem.

Nem könnyű a halál tudatával élni, de még nehezebb lenne hinni a halhatatlanságban, aztán rájönni, hogy tévedtünk.

Nem kell megvárnunk Krisztus második eljövetelét, hogy legyőzzük a halált. Egy csapat okostojás is képes lehet rá egy laboratóriumban.

Állandóan azt sulykolják belénk, hogy az emberélet a legszentebb dolog az univerzumban. Mindenki ezt mondogatja: a tanárok az iskolában, a politikusok a parlamentben, a jogászok a bíróságon és a színészek a színpadon. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amelyet az ENSZ a második világháború után fogadott el, és amellyel talán a legközelebb jutottunk egy globális alkotmányhoz, kategorikusan kijelenti, hogy az élethez való jog az emberiség legalapvetőbb értéke. Mivel a halál nyilvánvalóan megfoszt minket ettől a jogtól, emberiségellenes bűn, és így hadat kell viselnünk ellene.

A régi időkben a földtulajdon volt világ legfontosabb erőforrása, a politika pedig arról szólt, hogy küzdünk a föld feletti kontrollért. Az elmúlt kétszáz évben viszont a gépek és a gyárak fontosabbak lettek a földnél, ezért a politika már arra koncentrált, hogy a gépeket és a gyárakat irányítsa. A XXI. században az adatok értéke túlnőheti mind a föld, mind a gépek és gyárak értékét, ezért az adatok lehetnek a világ legfontosabb erőforrásai. A politika pedig arról fog szólni, hogy ki irányítja az adatok áramlását. Ha túl sok adattal rendelkezik az állam vagy néhány cég, akkor digitális diktatúra alakulhat ki.

Egy forradalomhoz a számok önmagukban sohasem elegendők. A forradalmakat rendszerint agitátorok kisszámú hálózata robbantja ki, nem maguk a tömegek. Ha valaki forradalmat akar szítani, nem azt a kérdést kell feltennie: "Hányan támogatják az eszméimet?", hanem ezt: "A támogatóim közül hányan képesek hatékony együttműködésre?".

Az írást ismerő társadalmak hálózatokba szervezik az embereket, így mindenki csak egy-egy apró lépés egy hatalmas algoritmusban, a fontos döntéseket pedig az algoritmus mint egész hozza meg. Ez a bürokrácia lényege.

Az iskolákat azért hozták létre, hogy képzett és engedelmes polgárokat termeljenek ki, akik hűségesen szolgálják a nemzetet.

A Homo sapiens mindent megtesz, hogy palástolja, de attól még állat marad.

Az emberek általában tartanak a változástól, mert félnek az ismeretlentől. A történelem legállandóbb vonása azonban az, hogy minden változik.

Az érzelmek nem valamiféle titokzatos, spirituális jelenségek, amelyeknek csak annyi hasznuk van, hogy verseket lehet írni és szimfóniákat lehet szerezni a segítségükkel. Az érzelmek biokémiai algoritmusok, amelyek létfontosságúak valamennyi emlős túlélése és szaporodása szempontjából.

Aki igazán érti az evolúció elméletét, az azt is érti, hogy nincsen lélek.