A természet legyen tanítód.
Világa gazdag, s míg
áldását ontja szívünkre s ránk -
egészség lehelte bölcsesség,
vígság lehelte igazság.

Kis gyermekek,
kikben csak úgy pezseg
az élet, a halál felől
ugyan mit sejtenek?

Teljes félórát néztelek,
kis lepke... Hogy ringott veled
az a sárga virág, s bizony,
ettél? aludtál? nem tudom!
Mily csöndes voltál! befagyott
tenger sem csöndesebb!
de hogy örülsz majd, amikor
megtalál és tovasodor
a szél a fák felett!

Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

A nagy Ég elveti ugyis a fakó tervet, bármily gondos is.

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

Létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, és
véget nem mivelünk ér.

Az ember életének ez a legjava, a szeretet és jóság kicsiny, névtelen, gyorsan elfeledett cselekedetei.

Egy egyszerű gyerek, aki könnyedén vesz levegőt és minden porcikájában érzi az életet, mit is tudhatna a halálról?

A költészet erőteljes érzelmek spontán kiáradása.

A költészet minden tudások közül a legelső és a legutolsó - épp oly halhatatlan, mint az emberi szív.

Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
nem szomorkodunk: az ad
erőt, ami megmarad.

Töltsd ki a papírod a szíved légzéseivel!

Egy élő embert tudj szeretni,
s addig hagyd a holtakat.