A gondolatnak nyelve sose keljen
Nálad, se tettre ferde gondolat.
Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
Kémlelve rostáld meg barátidat,
Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;
De minden első jöttment cimbora
Üdvözletén ne koptasd tenyered.
Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,
Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
Füled mindenki bírja, szód kevés;
Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.
Sorsom kiált, és minden kis inat
E testben oly rugós keményre edz,
Mint a neméai oroszlán idegje.
Ha lángol a vér, mily pazérul ad
A nyelvnek a sziv ilyen fogadást.
E fényt, leányom - több világa, mint
Melegje, és kialszik, míg rakod -
Tűznek ne vedd ám.
Nem csupán idomra és tömegben
Nő a természet; e templommal együtt
Az elme, lélek belszolgálata
Szintén öregbül.
Megátalkodni a
Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,
Nem férfias bú; Isten elleni
Rugódozás, mely gyarló szívet és
Nem béketűrő elmét árul el,
És bárdolatlan, együgyű eszet.
Közös, hogy meghal, aki él,
S természet útján szebb valóra kél.
Az idők méhében sok minden vajúdik, ami várja, hogy világra szüljék.
Nem lehetünk mind urak, s nem dukál
A hűség minden úrnak. Persze látsz
Hajbókolót és görnyedőt sokat,
Ki boldogan cipeli szolgaláncát,
Míg él - akár gazdája szamara,
Csak abrakért - s ha megvénül, kidobják!
Ostort a jó baromnak! Van viszont,
Ki szolga-köntöst, szolga-arcot ölt,
De szívét önmagának őrzi meg,
S míg tetteti, hogy dolgozik uráért,
Csak hízik rajta, s megtömve zsebét,
Magának hódol. Ennek van esze.
Te dudva,
Ki szép vagy és oly édes illatú,
Hogy elzsongítasz. - Minek is születtél!
Apák, ne szín szerint ítéljetek
A lányotok szívéről. Nincs varázslat,
Amely a szüzek ifjú erejét
Megrontja?!
A törött kard még mindig többet ér
A puszta kéznél.
Aki búval adós, mit tegyen?
A türelemtől kölcsönt hogy vegyen?
Az ilyen rigmus két irányba néz,
A fele epe, másik fele méz.
Bárgyúság életben maradni, ha az életünk gyötrelem. S hogyha a halál az orvosunk, akkor az a recept, hogy haljunk meg.
Négyszer hét éve, hogy nézzem a világot, s mióta különbséget tudok tenni jótett és sértés közt, még nem találtam embert, aki értett volna hozzá, hogy szeresse önmagát. Mielőtt kiejteném a számon, hogy egy tyúkért vízbe ölöm magam, inkább elcserélném emberi mivoltomat egy páviánnal.
Ha életünk mérlegén a józan ész serpenyője nem egyensúlyozná a szenvedély serpenyőjét, a vér és természetünk aljassága a legőrültebb végletekbe ragadna: de hát eszünk is van, lehűtni dühöngő indulatainkat, húsunk háborgását, zabolátlan vágyainkat; amit te szerelemnek hiszel, én azt vágyak sarjadékának veszem.