Aki meghalt vagy alszik,
Nem több, mint egy kép: gyermek szeme fél csak
A falra festett ördögtől.

Kegyes ég, kötözd le
A sok gonosz gondolatot, amely
Az álmokba furakszik!

A szeretet, mely ránk tör, néha terhes,
De hálát vált ki, hiszen szeret.

Nincs szem, mely az arcból
Kiolvasná a lélek alkatát.

Jöjjön, aminek kell,
A legszörnyűbb nap is csak lefut egyszer.

Mint új ruha,
Olyan az új rang: csak a megszokás
Tapasztja testhez.

Valóság sose
Ijeszt úgy, mint képzelt borzadály.

Egy meggondolatlan
Tett néha jól segít, midőn derék
Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:
Van egy istenség, aki céljaink
Formálja végre, bármiképp nagyoltuk.

E veszett világban aranyos
Kezű gonoszság félretol jogot,
S a vétek árán gyakran megveszi
Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn:
Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz
Mivoltaként áll, s arra kényszerít,
Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel
Valljuk be nyilván.

Minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.

Inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét.

Minden szeretet
Amint idővel támad, úgy idő
Mérsékli lángját és hevét, tudom
Tapasztalásból. Mert e lángban is
Él egy lohasztó bél avagy kanóc;
S mindíg egyenlő jó nincs semmi se,
Mert a nagyon meggyűlt jóság maga
Saját bővébe fúl.

Ifjat éppen úgy
Megillet a könnyelmü viselet,
Mint élemült kort a coboly perém,
Mely meleget tart, és kellő tekintélyt.

Értelem az őrültségben: összeillesztve gondolat és emlékezet.

Gyöngéd a természet szerelme: mindig
Küld valamely becses ajándokot
Annak sírjába, kit szeret.