És csak most értettem meg, milyen jó élni. Azelőtt örökké halogattam mindent, valahogy sohase értem rá, siettem minél többet megtudni, hangosan tudtul adni a világnak, hogy vagyok. De most: álljon meg a menet! Hadd nézzek körül. Hadd teljék örömöm benne. És az is jó, hogy már nincs sok időm hátra. Már nagyon sokat megértek. Mindent! Ennél többet már nem lehet megérteni. Nem is kell.

Senki sem állítja, hogy némán le kell nyelni a sértést, de átértékelni miatta az összes emberi értéket, megkérdőjelezni az élet értelmét - megengedhetetlen fényűzés. "Maguknak is többe kerül", ahogy mondani szokták. A bölcs óvatosság nem lovagi kelléktárból kölcsönözhető, ezzel szemben veszélytelen.

Az emberek közt nem élnek szentek! Sohasem láttam egyet sem. Nincsenek. Mi szükség van rá, hogy kitaláljuk őket?!

Van az úgy: megy az ember valahol, erdőben, vagy mezőn, és egyszer csak keresztúthoz ér. A környéket nem ismeri. Melyiken menjen tovább - nem tudja. De mennie kell. És olyan nehéz a választás, hogy a szíve is belesajdul az embernek. Fáj még akkor is, amikor továbbmegy. Azt gondolja: "Jó úton megyek-e? Hátha a másikon kellett volna?" Így van az életben is, azt hiszem, tudni kell, melyik utat válasszuk.

Az aggodalomnak pedig - szívós a természete, szerelmes asszonyok tudják jól, micsoda makacs gyötrelem az.

Nem akarom sem eltúlozni, sem kisebbíteni az orosz ember nemzeti erényeit, de amit láttam, gyermekkorom óta tapasztaltam, mégis arra késztet, hogy kimondjam: amit az orosz asszony el tud viselni, amennyit már elviselt, annál többet aligha lehet elviselni, de ne is adjon a sors senkinek a földön annyit.