Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hü a szív, a régit kezdi ujra,
jobb volna élni, máskép, megujulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.

Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.

Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény...
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Mindig az újrakezdés az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.

A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanitott bús, pogány dalára:
"Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!"

Nincs, ami többet érne, mint az életünk, és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja, és minden egyéb szédült és szédítő halandzsa.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
De szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad,
És milyen büszke hosszú hátad!

Hogy későn bár, felismerem:
Nem veszhet kárba semmi sem,
Halál, se bűn, se szerelem,
Tévelygés, ész és sejtelem.

És van, újra van a világ
és van benne hova lennem.

És köszönöm, hogy szent sebed előtt
Életem tornya összedőlt,
S kiárad bennem boldog szégyenem,
S minden szenvedve hordott kételyem
S a szenvedélyes értelem
Érvénytelen, érvénytelen.

Köszönöm, amit látok:
a teremtett világot,
hogy még a rossz sem céltalan;
mindennek jelentése van.