Az ember soha sincs megelégedve sorsával.
A leghevesebb fájdalomkitörést is lecsendesíti az idő. Az ember örökké nem tud sírni s bár a bánat, a veszteség érzete épp úgy megmarad, de a könnyek mégis fölszáradnak s csak olykor-olykor törnek ismét elő.
Az életben nem úgy van, mint a regényekben és színdarabokban. Nem szavalnak és szónokolnak megható szavakban a szomorú jeleneteknél, hanem hallgatva nézik egymást, egy-egy összefüggéstelen szó, ha kitör, - hanem ebben a némaságban, ebben a csöndességben van a legnagyobb tragikum s a szívek mélyén tombol a leírhatatlan, kimondhatatlan fájdalom...
Amit az ember szívesen és örömmel tesz, az nem fáradság.
A nagy és fontos pillanatokban, életbevágó eseményeknél az emberek tulajdonképpen alig beszélnek. Egy-egy szót ha szólnak, egy-egy tekintetet váltanak, de ez a pár szó, a szemeknek ez a nézése többet mond mindennél.
Én mindig csak azt kerestem a nőben, hogy szíve legyen, jó lelke legyen. Nem bánnám, ha akármilyen szegény, akármilyen egyszerű származású, de egész szívet adjon nekem, miképpen én is egész szívemet adom a leánynak, akit életem társául választok.