Megtanultam hallgatni és elfordulni. Befordulni. Nézni, és nem látni. Mint mindenki más. A közös tett megnyugtatóan felkavaró.
Szeress belém, és viselj el. Vagy hagyj el. De ne változtass meg. Fogadj el.
Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is. 
Az ember küzd, hogy tartozzon valahová, és amikor eléri, mindent megtesz, hogy visszanyerje a szabadságát.
Mi lesz a szerelemmel? Keringeni fog a világegyetemben, mint a beteljesületlen szerelmek? Elmúlik? Megmarad örökre? Hogy tud elmúlni, ha tudom, hogy nem viszonzatlan?
Éttermekbe menekültem, hogy ne üljek otthon, mindennap másikba, és azt nézegettem, hogy miről beszélgetnek a párok. Megállapítottam, hogy leginkább semmiről. Vagy ha igen, többnyire a pasas pofázik, önmagáról természetesen, a nő meg hallgatja. Ha házasok, csönd van. Ha nem azok, akkor a férfi beszél, hogy majd válik, de a gyerekek... A nő meg egyre csak zsugorodva és zsugorodva hallgatja. Jött ilyenkor, hogy felpattanjak, odarohanjak, kitépjem a nőt a székből és elrohanjak vele, a férfi meg hadd takarózzon az ostoba, egoista, átlátszó dumájával.
A szeretet, mint szerelem. A szerelem, mint újjászületés. A szerelem, mint ezeregy halál. A szerelem, mint végtelenségérzés. A szerelem, mint megismételhetetlenség. A szerelem, mint erő. A szerelem, mint torokszorító kígyó. A szerelem, mint szentség.
De vitt téged ez valaha is akárhova? Bemutatott valakinek? Vállalt téged? Otthon könnyű mondani, hogy szeret.
Hívhatsz, és megyek hozzád, vagy megyek a fenébe. Egy biztos: nem tudok hosszú távon így élni, szétszakítasz.
Az a kényszerképzetem, hogy nem tudok nélküled lenni.
Felnőttem, komoly munkát végzek, szüleim kívánságának megfelelve. Nem nőttem fel, és komolytalan vagyok, hogy nekem is maradjon valami.
Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.
Csomagolod, pakolod és viszed a könyveidet, a pakkodat, a képeket a falról. A színeket, ízeket és hangulatokat, a hozzájuk kötődő életmozaikokkal. Indaként bevonnak a formák és alakzatok a maguk történeteivel, hangoskodásukkal és dacos csöndjükkel, amivel gondolataid felgyorsuló dübörgését provokálják, hasítják ki belőled. Elkerülhetetlen, megmenekülhetetlen a zuhanás, a szédülés önmagadba, a ki-betapicskolás a pisafolyószerű érzelemtócsádba, amelyet az éveid könyörtelenül teremtettek köréd.
A várakozásnál nincs lélekölőbb.
És nem kell más, mert az nem olyan, annak nem olyan a szaga, a lélegzetvétele, a horkolása, a hasa, a szőre. Senki nem érti, hogy nem kell más. Nem kell. Nem, nem, nem.