Már ajtót se hagytam nyitva
elgyászoltalak
s veled együtt
azt a magamat
aki az ajtót még nyitva hagyta.
Verset írni a kádban reggel
este a félhomályban táncra kelni
délben sétálni a réten
ez lehetne az élet
de helyette
meg kell halni
napi kétszer
és háromszor
támadni fel
hogy mégiscsak
a nap végére
vezessen az élet eggyel.
Jobb lesz
ha felkészülsz
ha apró mentőöveket
magadra kötözöl
menet közben
zuhanás esetére
mert amikor majd
a leginkább elszédülsz
amikor már nagyon
fájni fog az esés
akkor senki
senki sem fog odanézni.
Arról álmodozott
hogy egy nap
majd felszáll
és a villamoson
találkozni fog
azzal akivel
kézenfogva sétálni tud
szabadon a Duna-parton
de a villamosok
nem bírnak el
csak százévente egy
ilyen pillanatot.
Nincs bennem boldogság
de van bennem élet
van bennem esély
mi boldogsággá nőhet.
Vannak szerelmek
amikben
kimegy belőled
az élet
elfogy a véred
napról napra
egyre örömtelenebb leszel
és nem érted
ha ez szerelem
miért haldokolsz tőle
eljön hát a nap
amikor tenni kell
egy nyelvi különbséget
mit nevezünk szerelemnek
és mit mérgezésnek.
Bennem jársz
a nappallal is
meg az éjszakával
a két kezemmel gyomlált
virágágyással
vállamra omló
érintetlen hajammal
a sárgán vágyakozó
késő villamossal.
Már azt hittem vége
már azt hittem sosem
én már nem kelek többé
életre
de aztán
lement két nyár
két nyár gyász
két év árvaság
álltam a menzán
leesett a villám
és aki rátalált
az lett a hazám.
Egyetlen ember
egyetlen csókja
felülírja
a rettenetet
mindazt amit
el kellett viselned
egyetlen ember
egyetlen karja
alattad és fölötted
ki úgy fél
ki úgy szeret
ki úgy szárnyal
ahogyan te.
Amikor átöleltél
akkor ismertem fel
hogy nem voltam ölelve
eddig még sosem.
Vattacukor hajamban őrzöm a szagodat
viszem hordozom át a városon egész nap
és látlak minden villamosablakban.
Szépen őszülsz kedvesem
ráncaid is békések szelídek
ha simogatom
nem rándulnak össze
kisimulnak a tenyeremben
szeretem nézni ahogy öregszel
felemel hogy még mindig mellettem
tudom hogy én is azt teszem
s ha rád nézek tudom
hogy én is szépen.
Nem tudok létezni. Nem tudok aludni, hónapok óta. De ébren lenni se vagyok képes. Nehezemre esik a levegővétel. Nem tudok enni, folyamatos hányinger kínoz. Dolgozni se tudok. Rettenetesen fáj a fejem.  A nyakam. Az ízületeim. A gyomrom. Dobog a fülem. Nincs kedvem semmihez, nem érdekel semmi. Nem látok kiutat. Nem akarom folytatni. Nem vagyok hajlandó, se képes több halálra. Rettenetes már a levegőtlensége a tömegmagánynak.
Egy pillanat alatt dől el minden. De az az egy pillanat kíméletlenül örökkévalóság lesz, ahogy belemarja magát a húsomba, vérembe, elmémbe. Kimarja a belsőmet. A csönd. Amikor elhagylak téged. Többé nem menekülök tőled. A törés csapda. Örök nyom. Örök veszteség. Két ember szakadéka. Amelyet az egyik kiválthatatlanul magával visz. És nem mindig az, aki marad. Van, hogy az viseli tovább, aki megy.
Ha elutasítalak, nem létezel. Te sem és a félelem sem. Mert nem tanítottak meg engem sem szeretni. Szeretetem önzésből fakad. Ha képes lennék rá, nyernék általad. Hitet. S főleg a holnapot. Hozzá az erőt. Szembenézni. A mással. A különlegessel. A hétköznapival. Magammal. Ne haragudj, ha bevallom, hogy nem rossz vagyok, hanem félek.