Azt kérdeztem magamtól, tudom-e egyáltalán, mi az, amit keresek, mit jelent a szó, hogy "szerelem" a maga tiszta és érintetlen tartalmában? És akkor, amikor ezen gondolkodtam, különös módon a Balatonra gondoltam. Mindig is nagyon szerettem a Balatont. Csak úgy, elvárások nélkül, önmagáért. A tónak sosem mondtam, hogy barna legyen, vagy szép kezű, mert akkor fogom csak igazán szeretni. Nekem a Balaton mindig csak a Balaton volt, szürkéskék és zöld, nyugodt és dühös, lágy és izgalmas. Gyönyörű. Nem akartam én tőle semmit, csak szeretni. Hűséges voltam a Balatonhoz, mert sosem ígértem neki semmit. Nem használtam nagy szavakat, nem esküdöztem, nem is kötöttem hozzá magam. Csak szerettem.

Van tökéletes, földöntúli, időtlen szerelem, amely teljes és kimondhatatlan. Szerelem, ami nem is szerelem már, hanem csak fény. Ahol csak ülünk és nézzük egymást, szótlanul, és a teljességben vagyunk.

Ha akarjuk, ha nem, az elengedés az élet része.

Mindig tudunk annyit önmagunkról, hogy megmagyarázzuk, miért nem lehet változtatni az életünkön.

Az életet nem lehet elmesélni, a tapasztalatot nem lehet könyvből megtanulni. Az életet meg kell élni.

A magány őrjítő és borzasztó és maró kiúttalanságon át vezeti el az embert az egyedüllét békéjéhez.

Minden pillanatban ott a lehetőség az újra, a szebbre, a magasabb rendűre. Mindenkor én döntöm el, meglátom-e a pillanatban a benne rejlő végtelen lehetőséget.

A dolgok a magunk rendelése szerint történnek. Úgy vannak, ahogy vannak, és ezt vagy elfogadom, vagy nem, de ahol szükséges, változás így is és úgy is lesz.

A természet nem jó és nem rossz, csak van. A levél nem jó a fán, és nem rossz, ha lehullik, hanem van. Hogy jó vagy rossz, azt mi tesszük hozzá, a magunk szempontjai és gondolatvilága szerint.

Az ember maga alkotja meg útját. Az én dolgom, hogy megtegyem a mindenkori következő lépést. Az én dolgom, hogy tanuljak szeretni, megbocsátani, és ne ítéljek. Fogadjam el a világot olyannak, amilyen, higgyek a mosolyban, a vigaszban, az odafordulásban, a segítségnyújtásban. Higgyek önmagamban és egy jobb világban.

Ha félek, magamhoz húzom a félelmem tárgyát. Megjelenik. Azzal festem a falra, hogy elgondolom, hogy teret engedek neki, hogy az aggodalmammal, a pesszimizmusommal magam éltetem.

A pillanat a múltból következik és a jövő felé tart. Titokzatossága magában hordozza a végtelen lehetőséget.

A jó szó, a mosoly, a kedvesség pénzembe nem került. Az emberben ott szunnyad ez a feneketlen kincsesbánya, amelyből vég nélkül adhatna a másiknak, a családnak, az országnak, a világnak, amellyel egy egészen más tudatszint felé indulhatnának tovább. Eltagadjuk ennek a végtelen kincsesbányának a létét, amikor azt gondoljuk, nem adhatok, nem adhatok, nekem sincs elég. Nemcsak pénzem nincs, gondolatom sincs, szeretetem sincs, humorom sincs, együttérzésem sincs, mosolyogni sem tudok, reményt és hitet adni sem tudok. Eltagadjuk saját gyógyító képességeinket, ha azt kérdezzük, mire menne vele, mi közöm hozzá, mi közöm nekem ahhoz, hogy ott mi történik, mikor itt is annyi a szenvedő?

A halálom nem velem történik majd meg, de ott leszek, és megnézem. A lélek időtlen és örök.

A mosollyal az ember fényt gyújthat önmagában. Reménnyel töltheti el a lényét, és ezt a reményt másokra is átsugározhatja.