A szerelem egyirányú utca - nálam legalábbis úgy tűnik, az. Míg el nem csitul az első láng, hiába nézek jobbra vagy balra, a házakat, a fákat, a virágokat eltakarja előlem a tüze.

Kisgyerekként azt hittem, a felnőttek szabadok, hogy nekik bármit lehet, amit csak akarnak, az élet azonban megmutatta nekem, hogy a szeretetteljes kötődéseink olykor felülírják a legféktelenebb szerelemérzést is a lelkünkben. Sóhajtva maradunk a fenekünkön, tettekkel, szavakkal már nem dobálózunk, maximum romantikus álomnak tetsző kirándulásokról hozott kövekkel.

Már nem vagy az nekem, aki voltál. Már másnak vagy az. Számomra egy nő lettél a sok közül, valami hiányzik belőled, bár tudnám, mi az. De lehet, hogy csak az a baj, hogy már nem szeretsz, nem ragyog rám a lelked, ezért számomra is érdektelenné váltál. Csak azt nem tudom, miért vagyok ilyen csalódott. Talán mert adtál egy büdös nagy pofont az egómnak. Hogy még rám sem lehet örökkön-örökké várni.

Nyomorultak vagyunk mindketten, megnyomorította a lelkünket a sorsunk. De két törött félből talán lehet egy ép, egész...

A gyerekek igazi katalizátorok. Attól a pillanattól, hogy ott vannak neked, az életben minden átértékelődik, és egy ősi ösztönből fakadóan válsz képessé arra, hogy ne törődj önmagaddal, mert ők sokkal fontosabbak nálad.

Az életben általában a spontán dolgok sülnek el igazán jól!

Az élet akkor igazán szép, ha képesek vagyunk arra vágyni, ami már a miénk.

Talán csak azért vagyok képtelen megnyugodni, mert annyi szörnyűség történt velünk. Mert egyszerűen nem merem elhinni, hogy mindaz, amit itt látok, tényleg az enyém. Egy pillanatra sem tudok felengedni, mert úgy érzem, bármikor elvehetik tőlem.

Egyetlen nap leforgása alatt visszakapni a sorstól valakit, akit szeretsz, és elveszíteni valakit, akiért szintén képes volnál meghalni. Nem élhet ott az egyik, ahol a másik. Megölnék egymást. Te pedig csak állsz kettejük között, mint valami szánalmas villámhárító, és mindkettejük fájdalma rád csapódik vissza, pedig mindketten téged szeretnek.

Egy lendülettel nem tudjuk átugrani a korlátainkat, maximum átlépkedni őket.

Ha az ember kellően koncentrál, egész hihetően hazudik önmagának.

Játszani könnyű. Játszani. A lelkünkből játszani úgy, hogy kirekesztjük mindazt, ami a valóság. Szerelmest játszani, emlékekből táplálkozva újraélni egy érzést.

Amikor önmagad előtt is titkolsz egy érzést, elrejtve elméd leghátsó zugába, akkor tudhatod, hogy az érzés valójában erősebb nálad.

Régebben azt hittem, az élet csak úgy lehet tökéletes, ha mindig történik benne valami izgalmas, ha pörög, mint egy végeláthatatlan akciófilm. Ma már érzem, tudom, hogy nem a vihar a fő attrakció, az előtte való csönd pillanatai azok, amiket meg kell tanulni élvezni. Akkor valósulhat ugyanis meg az idilli állapot, amit az emberek egyszerűen csak boldogságnak neveznek. Akkor, ott, a csöndben...

Bár megmondhatnám nektek, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam! De játszanom kell a szerepemet. Méghozzá jól. Közben pedig lezárt szemhéjam mögött a könnyek egyenesen a lelkembe folynak. Vajon, ha megtelik, akkor megfulladok?